Miért hagyják el ma emberek az egyházat?

Különböző meggyőződésű emberekkel folytatott beszélgetéseim során, gyakran mellemnek szegezték a kérdést, mi az oka annak, hogy a magyar református egyház tagsága, egyéb kisebb felekezettel ellentétben nem növekszik, sőt egyházunkat egyre többen elhagyják. Ez a körülmény indított arra, hogy foglalkozzak ezzel a nem lényegtelen probléma-körrel.

Azért elsőnek mégis azt a kérdést tenném fel, hogy csakugyan fogy hazánkban a hitüket gyakorló, templomba járó református egyháztagok száma? Mivel elég jól ismerem az egyházon belüli statisztikák „megbízhatóságát” ill. az egyházban folyó statisztikai manipulációkat, feltételezem, hogy lesznek olyanok, akik vitatják majd a fogyással kapcsolatos állításaimat. Azt is el kell ismernünk, hogy pontos statisztikai adataink, s ez sem véletlen, nincsenek.  Arról pedig, hogy akik elhagyták, vagy elhagyják egyházunkat, hányan vannak, és miért szakították meg kapcsolatukat egyházunkkal, senki nem vezet statisztikát. Megvallom, ez nem is lenne könnyű! Ezért a címben feltett kérdésünkre, elsősorban 50 éves lelkipásztori munkám során, és a Biblia Szövetséghez beérkezett információink nyomán szerzett tapasztalataim alapján szeretnék válasz keresni és adni, természetesen, nem zárva ki a tévedés lehetőségét sem!

1. Kiindulópontunkat, az alábbi, rendelkezésünkre álló statisztikai adatok jelentik.
A legutóbbi népszámlálás adatai szerint, hazánkban reformátusnak vallotta magát 1, 623 Mi állampolgár. Ebből, a református egyház gyülekezeteiben kötelezően vezetett un. választói névjegyzékben 410.000 egyháztag szerepel. (Hol van a hiányzó 1,200 Mi ?) A 410.000 nyilvántartott egyháztagból a vasárnap délelőtti istentiszteleteken az egész országban részt vesz 120.000 ember (1200 gyülekezetben! De én már ezt a számot sem tartom megbízhatónak!). Ebből a 120.000 templomlátogatóból 75 év feletti egyháztag 73.200. Ugyan mennyi lehet akkor a fiatalok és a gyermek száma? Nem tudjuk! Az is bizonyos, hogy a 15-29 év közötti templomba járó fiatalok száma is folyamatosan csökken 1999-2009-ig 9%-ról 6 %-ra).  Egyébként, a 120.000 vasárnapi templomlátogatónak 10%-a Budapesten lakik.Ami elég biztosnak mondható az, hogy 20 éve folyamatosan csökken a keresztelések, az egyházi házasságkötések, az egyházi temetések, a konfirmálók, a gyermekistentiszteleteken résztvevők, és az ifi csoportok száma. A fogyás nem folyamatos, van, amikor stagnál, aztán újra fogyni kezd, de nem növekszik. És itt érkezünk el a kérdésünk lényegéhez, miért nem növekszik az egyháztagok száma?

2. Ami a fogyást illeti, annak formáit az alábbiak szerint differenciálhatjuk:
a.) a fogyás egyik formája az, amikor valaki tudatosan kilép az egyházból, mert nem ért egyet úgymond az egyház tanításaival. Ezek számáról azért tudunk nagyon keveset, mert a Jehova Tanúin kívül, egy felekezet sem várja el a hozzájuk térőktől, hogy nálunk is jelentsék be kilépésüket a református egyházból. Tehát nem tudjuk, hogy tudatosan, hányan léptek ki egyházunkból.
b.) a fogyás másik formája a passzív, közönyből fakadó kimaradás. Ezeknek a névleges, a népszámlálás idején magukat reformátusnak mondó passzív, közönyös egyháztagoknak a számát még felmérni sem nem tudjuk.
c.) A fogyás harmadik formája, amikor valaki, valamilyen okból, más felekezethez csatlakozik. Gondolunk itt a rendszerváltás után alakult, s az azóta „felvirágzó”, különféle karizmatikus közösségekre, melyek közül legismertebb a Hit Gyülekezete. Többen léptek át a protestáns színezetűnek mondható Biblia Szól, vagy a fiatalok által meglehetősen nagyszámban látogatott Golgota, ill. az esetleg alig ismert, egyéb neo-protestáns, autonóm, vagy presbiteriánus (református) gyülekezetbe.(2008-ban a magyar vallásos lakosság, 260 (!) felekezetben gyakorolta hitét.)
d.) Semmilyen adatunk nincs azokról, a reformátusnak keresztelt emberekről sem, akik valamilyen,  távolkeleti, nem keresztyén vallás tagjai lettek. Sokat sejtető tény az is, hogy hazánkban az egyházaknak felajánlható 1%-ból, legnagyobb összeget, a három történelmi egyház után negyedikként a Krisna Tudatú Hívők (azaz hinduista) közösségnek ajánlották fel.  De tudjuk, hogy létezik már magyar iszlám közösség és a buddhizmus több irányzatát képviselő, magyar közösség is. Fogalmunk sincs tehát arról, hogy a református egyházban megkereszteltek közül hányan léptek be ezekbe a nem keresztyén közösségekbe. Mivel az említett formában kilépők számáról, sőt személyéről kevés adat áll rendelkezésünkre, így elég kevés lehetőségünk van annak felmérésére is, hogy miért hagyták, vagy hagyják el százával felnőtt emberek, sőt fiatalok is, a református egyházat.

3. Amikor azonban ezt a szemmel látható, és egyébként szociológiailag is jól mérhető fogyást vizsgáljuk, nem kerülhetjük el gyülekezeteink lelki állapotának, fejlődésének, lelki érettségének vizsgálatát sem. Azt ti., hogy a gyülekezet egyáltalán halad az „érett férfiúság” irányába (Ef 4, 11-14.), vagy évtizedek óta lelkileg csak vegetál? Megfigyelhető-e egy minőségi, lelki növekedési folyamat egyházunk gyülekezeteiben, vagy itt is egy belső,minőségi spirituális fogyással kell számolnunk? Elmondhatjuk-e hogy gyülekezeteink még meglévő tagsága jobb állapotban van lelkileg, azaz hitben, mint volt 10-20 évvel ezelőtt?  Ennek a kérdésnek vizsgálata, tudomásom szerint, egyházunkban fel sem merül. (Gondolok, pl. annak megvizsgálására, hogy mit hisznek egyháztagjaink Istenről, az ember totális romlottságáról, a szabad akaratról, Jézus istenségéről, kereszthaláláról, a hit általi megigazulásról, a test feltámadásról, örökéletről, keresztségről, úrvacsoráról stb.) Úgy vélem, hogy ennek a vizsgálatnak eredményei még riasztóbbak lennének.
Pedig ahhoz, hogy változtatni tudjunk a jelenlegi helyzeten, ismernünk kellene egyrészt, a számszerű, mennyiségi fogyásnak, másrészt a minőségi degenerációnak pontosabb adatait és okait. Sajnálatosnak tartjuk, hogy ezt a helyzetet egyházunk vezetői, vezető testületei nem vizsgálják, mintha nem is érdekelné őket ez a probléma, és nem sok jele van annak, hogy egyházunk illetékes szervei (melyek egyenlő számban lelkészekből és presbiterekből állnak), ebből a helyzetből a megfelelő konzekvenciákat készek lennének levonni. Sokszor még más felekezetek bibliai kritikájáig sem jutnak el, arról pedig, még egyetlen tanulmányt sem olvastam, hogy a református egyház, mai gyakorlatát illetően, mit végez rosszul, s mi az, amit máshogy kellene végezni azért, hogy az Istent kereső, és a lelki életben növekedni vágyó felnőttek és fiatalok százai ne menjenek máshova lelki táplálékért.

4. Mivel jelen előadásomnak nem az a célja, hogy megismételjem egyes egyházi elemzők unos-untalan hangoztatott védekezését, miszerint az elidegenedés legfőbb oka a szekularizáció és a posztmodern ideológia, ezért én most megkísérelném ennek a krízis helyzetnek teológiai-ekkleziológiai elemzését. Azaz, annak a kérdésnek megválaszolására vállalkoznék, hogy belülről nézve, magunkat vizsgálva, mi egyházunkban a fogyás oka. Azt is előre bocsátom, hogy a továbbiakban, azáltalam vélt és feltételezett (!) okokat venném számba, azokat melyekre eddigi személyes tapasztalataim alapján jutottam.

4.1. A fogyás első komoly okának látom azt, hogy egyházunk gyülekezeteinek túlnyomó többségében folyó un. lelki munka, nem Krisztus-központú, hanem egyre inkább ember-központúvá válik. Azt értem ezen, hogy gyülekezeteink többségében nyíltan, kimondva is, minden az emberért van, minden az ember körül forog. Ez érvényes az igehirdetésekre, a szentségek, azaz a keresztség és úrvacsora kiszolgáltatására nézve is. Amikor egy gyülekezet életét megvizsgálják az egyházi hatóságok, mindig a statisztikai adatok után érdeklődnek. Megtartottak-e minden istentiszteletet, bibliaórát, van-e gyermekistentisztelet, ifi óra, hány keresztelő volt és mennyien vettek úrvacsorát, hányan konfirmáltak stb. Ha a statisztikai adatok viszonylag elfogadhatóak, minden rendben van. Sajnos, a szolgálatok lelki tartalma, vagyis az, hogy mi hangzik el ezeken az alkalmakon – szinte – senkit nem érdekel. A presbiteri és egyéb egyházi gyűlések főszereplője sem Krisztus és az Ő akarata, nem az a fő kérdés, hogy Ő mit akar, hanem legtöbbször a többség nagyon is emberi akarata határoz meg mindent. Már pedig az igazi egyház vonzóereje, a gyülekezetben jelenlevő élő Krisztus, aki Lelke által kormányozza az Ő testét. A gyülekezet Krisztus nélkül olyan, mint a mágneses erejét elveszített vasdarab: nincs vonzása. Ha egy gyülekezet lelkipásztora, vagy presbiterei esetleg szomorkodnak a résztvevők csekély, vagy fogyó létszáma miatt, rögtön újabb alkalmak, vagy valami látványos (gyakran pszicho-technikai) módszer, vagy valamiféle liturgiai újítás alkalmazását fontolgatják, mellyel a létszámot növelni lehetne. Legtöbbször valamilyen amerikai siker-orientált, wellnes-keresztyén tipusú mega-gyülekezet módszereit akarják „lekoppintani”. (Ez történik napjainkban is, református egyházunk egyik, városi nagy templomában, ahol az úrasztala fölé barkácsolt pódiumon, füst és villogó fényeffektusok kíséretében zenélő rock-band együttes adja elő számait azzal a céllal, hogy a templomba becsalogassák az ifjúságot.) A „hogy adhatnánk többet Krisztusból?” kérdése igen kevés helyen kerül elő.

4.2. A fogyás másik, és igen komoly oka, az igehirdetések teológiai és lelki súlytalansága. Egyre kevesebb igehirdető vallja azt, amit Pál így fogalmazott meg, „mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet…” (1Kor 1,23.) Pedig, ha azt kérdezzük, hogy mi tesz minden időben vonzóvá egy igehirdetést, csak azt felelhetjük, hogy Krisztus. Ehelyett jobb esetben, Krisztus ajándékairól szól a kegyes igehirdető, de a Krisztussal való személyes közösség, a Krisztusban való részesülés lényegéről és értelméről alig hangzik igehirdetés.
Az átlagos igehirdetéseknek azonban nemcsak a teológiai színvonala igen alacsony (ezen azt értem, hogy az elhangzó prédikációnak a legtöbbször, nem sok köze van a felolvasott igéhez!), de retorikai értelemben is érthetetlen, rendezetlen, és mérhetetlenül unalmas. Ezt igazolja vissza a résztvevők fogyatkozó létszáma is.
Ebből a fogyásból sajnos, egyre több lelkipásztor azt a téves következtetést vonja le, hogy nem kell annyira erőltetni az igehirdetést, mert ez ma már nem vonzó, sem korunk embere, még kevésbé korunk fiataljai számára. Így egyre több helyen a hangsúly az igehirdetésről valamilyen pótszer irányába (zene, játék, színdarab, szórakozás, szerepjáték stb.) tolódik el. Egyre jobban jellemzi ez, a nyugati egyházakhoz hasonlóan, a hazai az ifjúsági munkát is.
Pedig az egyháznak nincs más fegyvere, mint az igehirdetés, mert „tetszett az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket.” (1Kor 1,21) Ahol viszont az igehirdetésben Krisztus szólal meg, oda meg mennek az emberek, sőt hitre jutnak és megelevenedik a lelki élet. Tehát, nem a református emberek fogytak el hazánkban, hanem az igehirdetések súlytalansága, szakszerűtlensége és unalmas érthetetlensége miatt süllyednek egyre többen érdektelen közönybe, vagy mennek el más helyre „legelni.” Állítjuk, hogy ahol az élő Krisztus beszéde hangzik, oda ma is mennek az emberek. Súlyos mondatot mondok: Krisztusról hitelesen beszélni viszont csak újjászületett, Krisztussal személyes kapcsolatban élő igehirdetők tudnak!

4.3. A fogyás következő oka, hogy gyülekezeteink életéből hiányzik a családias szeretet légköre. Különösen is a városi gyülekezetek nagy hiányossága ez. Pedig a mai ember szíve a megromlott, vagy elveszített kapcsolatai miatt vérzik. Ha valaki a református gyülekezetben nem találja meg azt a szeretet kapcsolatot, amire minden embernek szűksége van, melynek forrása a Jézus szeretete, akkor el fog menni máshova. Ha egy gyülekezet nem fordít gondot  a szeretet kapcsolat megvalósítására, s nem biztosít elég fészek-meleget a gyülekezet tagjainak, hanem a pletykával vagy közönnyel még akadályozza is ennek kialakulását, akkor ne csodálkozzon senki a fogyáson. De akkor se csodálkozzunk a fogyáson, ha egy gyülekezetben, az ima- és közös igemegbeszélő közösségre vágyó emberekben a lelkész, szektárius ellenséget lát, sőt igehirdetésében nyilvánosan kipellengérezi őket.

4.4. Az a gyülekezet és egyház, melynek nincs világos missziói cél-látása, (más szóval, missziói koncepciója) számolhat a fogyás további növekedésével. A tapasztalat azt mutatja, hogy a lelkipásztorok többségének nincs missziói cél-látása (viziója), azaz nem tudja megmondani, hogy mit akar elérni, milyen lelki házat akar felépíteni, hova akar eljutni, ezért nem tudja a megfelelő eszközöket sem kiválasztani, mellyel célját el szeretné érni, s ezért kapkod százfelé. Pedig a lelkipásztor egyik fontos feladata éppen az lenne, hogy missziói látását, vízióját ismertesse és megbeszélje először a presbiterekkel, utána pedig, az egész gyülekezettel. Ennek hiányában ugyanis a gyülekezet tagjai sem értik, hogy hova is tartanak, és mi a gyülekezeti élet tulajdonképpeni célja. (Zárójelben megjegyezném, hogy a gyülekezeti élet célja, nem a statisztikai számok emelése!) Sajnos, az igehirdetések és tanítások nagy fogyatékossága, hogy az egyházról, mint Krisztus testéről, a világban játszott szerepéről alig hangzik el eligazító tanítás. Gyakran az, az ember benyomása, hogy gyülekezeteink vezetőségéről is el lehet mondani azt a nótát, hogy „gyere velem, én se megyek sehova”. Ha egy szervezet nem tud világos célt mutatni tagságának, onnan elkopnak az emberek.

4.5. A más felekezetekhez csatlakozó reformátusoknak feltett ama kérdésünkre, hogy  megtérésük után, miért hagyták el egyházunkat, gyakran kaptuk és kapjuk azt a választ, hogy azért, mert egyházunk gyülekezeteiben, nem lehet tovább növekedni sem az ismeretben, sem a hitben. Ezt a választ elsősorban olyanoktól halljuk, akik valami módon élő hitre jutottak, akár nálunk vagy akár más közösségekben megtértek, és szeretnének a hitben tovább növekedni. Mivel erre – sajnos – gyülekezeteink döntő többségében nem sok lehetőség van, ezért elmennek máshova. Állítom, hogy ezért veszítette és veszíti el egyházunk a megtért értelmiségiek, közöttük igen sok fiatal értelmiségi, nagy részét. (Meggyőződésünk, hogy az egyházi vezetők és lelkipásztorok által sokszor diszkriminált és diszkreditált Biblia Szövetség, bibliaiskolai programjainak egyre nagyobb népszerűségét éppen annak köszönheti, hogy ennek, a hitre jutott értelmiségi rétegnek kínál lehetőséget a hitben való növekedéshez. Jelenleg, csak a budapesti bibliaiskolánknak több, mint 200 ( !) hallgatója van, akiknek döntő többsége református, s akik vállalták, hogy három éven keresztül minden hónapban egy szombatot erre a tanulásra áldoznak!) Tudomásul kellene végre venni, hogy minden élő hitre jutott embernek szüksége van a „keményebb eledelre”, nemcsak a szüntelen megtérésre hívó evangélizációra.

4.6.  Az élő hitre jutott és a Bibliát már tanulmányozó hívők egyre többen hagyják el egyházunkat azért is, mert gyülekezeteink, mint az egykor lerombolt Jeruzsálem, kerítésfal és kapu nélkülivé váltak. A gyülekezetekben alig találkozunk belső fegyelemmel. A legtöbb gyülekezetben immár szinte semmi feltétele nincs a presbiterségnek, a keresztség, vagy az úrvacsora kiszolgáltatásának, nem teszik már szóvá a gyülekezet tagjainak nyilvánvalóan erkölcstelen életvitelét. A presbitérium sok helyen észre sem veszi, hogy  lelkipásztora a Bibliával, és református  hitvallásainkkal ellentétes tanokat hirdet, nem érdekli őket, hogy pásztoruk már másodszorra vagy éppen harmadszorra nősül, esetleg éppen most megy másodszorra férjhez stb. A temetéseken elvárják, hogy a lelkipásztor mindenkit üdvözítsen, ami sokszor meg is történik. Mindez az un. isteni szeretetre történő hivatkozással  történik. De mi köze van ennek az isteni szeretethez, vajon nem humanizmus (teremtmény-imádat) ez a javából?
A tapasztalat pedig, világviszonylatban is azt mutatja, hogy minél libertínusabb egy egyház, minél inkább egy áruházhoz, vagy egy szolgáltató kft.-hez hasonlít, a kezdeti sikerek után, egyre több tagot veszít. Nem véletlen, hogy a református egyház tekintélye sok gondolkodó ember szemében, a rendszerváltás után is csak tovább süllyedt. Kár lenne ennek ellenkezőjével áltatni magunkat.

4.7. A következő, embereket tőlünk egyre jobban elidegenítő ok, egyházunk és gyülekezeteink klerikalizmusa, lelkész-centrikussága.Ezen azt az állapotot értem, amikor minden a lelkész körül forog, mindent ő dönt el, mindent ő akar elintézni és ő akartja minden kérdésben megmondani a „tuttit”. Ennek lett az egyik következménye, hogy a presbitériumok egy része, munkatársi és imádkozó közösségből, „bólogató jánosok” csapatává vált, míg a másik következmény az lett, hogy a lelkész a végén egyedül maradt. Összegezve, így vált sok helyen a lelkész vagy diktátorrá, vagy egy vérig sértett duzzogó emberré, vagy egy mindenki kedvét betegesen kereső szánalmas cseléddé. Mindezt egyre több ember látja, kimondja és unja, és „nem kér belőle.”

4.9. Hosszabb távon ható, taszító tényező egyházunkban az azonosíthatatlanul szürke lelkiség.
Egyháztagjaink, és sajnos lelkészeink nagy része már nem tudja megmondani, hogy mitől vagyunk mi reformátusok, milyen a református lelki élet, milyen az egészséges református kegyesség. Ha valaki bemegy egy – átlagos – református templomba, vagy elmegy egy bibliaórára, s ha van, egy ifi órára, vajon találkozik-e azzal a lelkiséggel, ami csak ránk jellemző? Mi az, amit csak nálunk kaphat meg, aki közénk jön? A lelkileg „színtelen” keresztyénség halálra van ítélve!   Legkevésbé nevezhető református lelkiségnek az, hogy aki közénk jön, az ülhet és hallgathat! Ezt a TV előtt is meg lehet tenni.

4.10. Végül, de nem utolsó sorban. Taszító tényező az is, ha egy gyülekezetben nem tudják arról meggyőzni a tagokat, hogy itt szűkség van terád (nem a pénzedre csupán!) és ha nem tudják megmondani azt sem, hogy hol, miben van rád szűkség. Az a szlogen, hogy szolgálni kell, „szolgálj az Úrnak” önmagában semmit nem mond. A gyülekezetet építeni kell, és ez azt is jelenti, hogy a gyülekezet tagjainak megmondják, hogy miben lenne rá szűkség. A szolgálatra ki kell képezni az embereket, rájuk kell bízni a gyülekezetben folyó missziói munka valamelyik területét, hiszen nemcsak fejre, vagy kézre, de szemre, szájra, hüvelykujjra stb is szűksége van a Krisztus testnek. A tagok passzivitása a gyülekezeti élet haldoklásához vezet. A gyülekezet értékei, kincsei az aktív, szolgáló gyülekezeti tagok. Ha valakinek ezt nem mondják meg az egyházban, egy idő után feleslegesnek érzi magát, és elmegy.

5. Mindenképpen el kell tehát gondolkodni azon, hogy miért nem növekszenek gyülekezeteink, illetve miért fogy a gyülekezetek tagságának létszáma.
Ha nem elégszünk meg szociológiai válaszokkal, hanem teológiai, nb. ekkleziológiai  válaszokat is akarunk kapni kérdésünkre, akkor azt is mondhatnánk sommásan, hogy Isten Lelke nem áll oda egyetlen olyan egyház, vagy gyülekezet mellé sem, amelyben az Isten Igéjét és annak tekintélyét nem tisztelik, és ez által nem engedik Jézus Krisztust középre állni, vagyis, az Igét nem hirdetik megalkuvás nélkül, az egyháztagok pedig, nem hallgatják engedelmes szívvel, és ez által nem becsülik azt.*

Ha pedig valaki azt kérdezné, hogy ha így mennek tovább dolgaink, mi lesz a vége, annak azt válaszolnánk, hogy természetesen, az igaz egyház soha nem fogy el, sőt a világ végezetéig szüntelen növekszik. Az igaz egyház  soha nem tűnik el, az igaz egyház örök. Kérdés csupán az, hogy hol növekszik? Abban az egyháztestben, vagy gyülekezetben, melyben mi is élünk és dolgozunk, vagy máshol?

Dr. Sípos Ete Álmos

—————-

* „Arról ismerszik meg Jézus Krisztus egyháza, hogy tisztán és hűségesen hirdetik, hallgatják és megtartják az Ő szent evangéliumát; hogy helyesen szolgáltatják ki a szentségeket, még akkor is, ha vannak tökéletlenségek és hibák, hiszen emberek közt mindig lesznek ilyenek. Azt a helyet viszont nem tekintjük egyháznak, ahol nem hirdetik, nem hallgatják, és nem tartják meg az Igét.” (1536. évi Genfi Hitvallás, 18. tétel)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s