LEGENDA VALAKIRŐL, AKI VÁRNI TUDOTT.

IRTA RAPPARD HILDEGARD. 1934.

FORDÍTOTTA:

VARGHA GYULÁNÉ Szász Póla

ELŐSZÓ

Ezt a kis munkát a szerző testvérnénje, Veielné Rappard Emmy tette közzé 1931-ben, a következő magyarázattal:

“Épen ma tíz éve, hagy szeretett testvéri húgom Hildegard, befejezte földi pályáját. Halála előtt öt évvel születésem napjára néhány teleírt papírlappal ajándékozott meg, evvel a megjegyzéssel: „Amíg élek, senkinek sem szabad róla szólanod.” Elolvasva a kéziratot, fölismertem annak finomságát és értékét, s láttam, hogy az egy neme az önéletrajznak, amely gazdag kedélyének a mélységeibe vezet. Igéretemet, hogy senkinek sem szólok róla, termézetesen, megtartottam. De most már, azt hiszem, szabad a rám bízott kis munkát nyilvánosságra hoznom, mert a mostani időkben különösen szükségünk van arra a tanulságra, amelyet nyújt.

Veielné aztán előszavában röviden vázolja Hildegard életét, amelyet én itt még rövidebbre fogva közlök:

Hildegard 18 éves korában mint diakonisz sza lépett be a berni anyaházba, s nemsokára munkát kapott, mint betegápolónő egy kis kórházban. Négy év mulva azonban kénytelen volt a sok szeretettel végzett munkát abbahagyni, mert súlyos tüdőbaj jelentkezett nála. Körülbelül két évi pihenés után azonban egészsége meglehetősen helyreállt, de nem annyira, hogy a betegápolás nehéz munkáját folytathatta volna. Az Úrnak szentelt életét azonban továbbra is az Ő szolgálatában óhajtotta folytatni, s fiatal leányok közt végzett megáldott lelki munkát. 40 éves volt, amikor a legyőzöttnek vélt tüdőbaj újra fellépett. Ebben az időben írta az itt közölt kis munkát, amely a saját lelki életértek fejlődését mutatja be aIlegorikus formában. Még öt évig élt, részben mint beteg, szanatóriumban, de közben-közben folytatva kedves munkáját, míg 1921 elején egészen le nem, verte a betegség. Ebben az évben halt meg február 27-én. Kevéssel halála előtt azt kérdezte: „Ez a halál? Oh, akkor nem is olyan borzasztó! Teljes békésségben vagyok.” Fordító

LEGENDA valakiről, aki várni tudott.

Volt egyszer égy kis gyermekecske, erős, egészséges. Mikor öt éves vólt, elkezdte megfigyelni az életét. Észrevette, hogy sok szép van benne, és hogy valami nagy király egész sereg hasz-nos szolgát bocsátott rendelkezésére, akik segítségére legyenek, hogy az élétét egészen és teljesen élvezhesse. Élénk szemekkel vizsgálgatta a szolgasereget. Mindegyik tetszett neki, de mégis minden habozás nélkül a „ Viddámság” nevű szolgát hívta elő. „Jöjj, segíts nékem, hogy vidám legyek,” így hangzott a hívás, amelyet Vidámság szökellő léptekkel és örvendező szemmel követett.

A legkisebb szolgát, aki gondolkozó tekintettel állt ott, nem vette észre a gyermekecske, de az tudott várni.

Öt évvel később a gyermekecskéből gyermek lett. Vidámság, jó szolgálatot végzett mellette s megmutatta neki az élet napfényes oldalát. A gyermek jelleme derűsen fejlődött, mint ahogy ez már szokott lenni, ha minden rendben megy. De most úgy érezte, hogy új szolgára van szüksége. Már megtanulta, anélkül, hogy mindent egészen megértett volna, hogy a szolgákat Teremtője adta, neki, s hogy ezért az adományért hálát kell adnia. Elvonultatta maga előtt az egész, szolgasereget s mikor „Buzgalom” gyors léptekkel előre akart sietni, utána kiáltott: „Terád van szükségem, Buzgalom, segíts engem a tanulásban s tégy alkalmassá minden munkára!” S Buzgalom a gyermek szolgájává lett.

S a legkisebbet; azt a gondolkodó tekintetüt, csak végignézte értelmetlenül és gyorsan. De az tudott várni.

Újra eltelt öt év, s a gyermek azt, jól kihasználta és buzgalommal tanult. Vidám fiatal leánnyá fejlődött, akinek megvoltak a határozott gondolatai és vágyai. S most érezte, hogy Buzgalom neki nem elegendő. Most már azt is,tudta, hogy Teremtője szerető Isten és mindeneknek Ura. Újra végignézett kutató szemekkel a szolgákon, s aztán bizalommal így imádkozott: „Istenem, add nekem szolgául „Bölcseség”-et. „Őrá van szükségem a emberi élet kezdetén.” S Isten meghallgatta ezt a kérést.

A gondolkadó tekintetűn, a felserdült gyermek egy ránccal a homlokán nézett végig. De az tudott várni.

S az, évek újra multak. A fiatal leány húsz éves lett. Bölcseség jól szolgált neki ez alatt a rövid idő alatt, s világossá tette előtte, hogy a legszebb élet a szeretetben folytatott élet. A leányka most már megtanulta Istent úgy ismerni, mint személyes Megváltóját, s annyira vágyott szeretni Őt. Szeme azért ez alkalommal nagy vágyódással akadt meg a „Szeretet” nevű: szolgán. S íme, Isten megértette a vágyakozó tekintetet s megparancsolta Szeretetnek, hogy töltse meg a fiatal leány szívét.

S a kicsiny szolga, azokkal a gondolkodó szemekkel, örült ennek mindemellett, hogy észrevette, hogy a leány szinte aggódó tekintettel nézett rá.

Az ifjú leány most már érett hajadon. Öt évi szép munkaidő van mögötte. A felséges Szeretet gazdaggá tette az életét. S mégis úgy érezte, hogy többre van szüksége. Tapasztalatból rnegtanulta, hogy a Megváltó olyan szeretetet kíván, amely mindent Őérette tesz, és azért „Alázatosság”-ot kérte szolgáúl, aki ártalmatlanná teszi. az emberi dicséretet.

„Ez ugyan nem mindig kellemes a mindennapi használatban,” mondta a Megváltó, „de legyen veled, mint ahogy óhajtod, s legyen áldásodra” S a hajadon hálásan fogadba Alázatosság szolgálatait.

A gondolkodó tekintetű, jelentéktelen kis szolga észrevette, hogy szándékosan elfordult tőle. Várt.

Újra eltelt öt év s a hajadon, mind érettebbé lett. Nagy munkalehetőségek álltak előtte hangok hívták, tennivaló várt reá. A szolgákat, Vidámságot, Buzgalmat, Bölcseséget, Szeretetet, de különösen Alázatosságot már nem nélkülözhette. S hogy ezeket naponként újra kérhette Istentől, ezt különösen áldásnak érezte. De a munkában állva, még többet is kivánt. „Szükségem van józan ítélőképességre, amely mindjárt fölismeri a legjobbat s meg tudja különböztetni a jót a rossztól, ”kiáltott.” “Értelem” nevű szolga jött elő a hívásra. Isten küldte. Ezt a nevet is viseli: ”Megvilágosodott szemek”.

A gondolkodó tekintetű kis szolga, ott elrejtve, így szólt magában: „Reám meg ninncs szüksége, én tudok várni.”

Harmincöt: éves már a hajadon. Munkálkodik az Úrért, s hála a Tőle kapott szolgáknak, munkája nem maradt gyümölcstelen. Értelem, akit Megvilágosodott szemeknek is neveznek, nélkülözhetetlenné vált számára. Megmutatta neki, hol van szükség segítségre, hol vannak hézagok a munkájában. S most még egyszer az Úr elé lépett és így szólt:. „Uram, „Bátorság” szolgára van szükségem, arra az erős férfira, aki minden akadályt legyőz s nem törődik dicsérettel vagy gáncscsal. Bátorság legyen segítségemre, hogy előre menjek és új dolgokba kezdjek.”

Mint minden kérdést, amely Isteni céljait szolgálja, ezt is meghallgatta az Úr.

A gondolkodó tekintetű kis szolga egészen a háttérbe húzódott. A bátor munkás még nem kívánta az ő szolgálatát. Várt.

És most? Újra eltelt öt év. S a munkálkodónak újra segítségre van szüksége, de nem a tevékenységre a működésre, hanem a csendben maradásra. Nem vidám, buzgó, bátór léptékkel jön, hanem mint egy összetört erő. Szemei valami határozott célt keresnek. A kis szolga, aki tudott várni, észrevette gondolkodó tekintetével, hagy ő az, épen ő, akit a leány keres. Add nekem azt a csendes szolgát, én Istenem, akinek neve »Türelem«, így könyörgött. „ő tanítson, meg várakozni.” „Majd meglátod” felelt a Mester, „hogy minden szolgám közül a Türelem lesz leginkább javadra.”

Türelem megnyugtatólag érintette meg a leány karját. „Ne félj”, szólt hozzá, „tapasztalni fogod, hogy a csendességben és várakozásban erő van.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s