Egy ejtéskönnyítés következményei
A magyarban egészen a XVII. századig a keresztény kifejezés helyett a „keresztyén” szót használták. Ezzel pedig a magyar nyelv is igazodott az európai nyelvekhez, melyek a megnevezésben az alapítóra, Jézus Krisztus nevére utaltak (tehát – bármilyen furcsán hangzik – Kereszty, mint személynév vö. a középkorban használatos Keresztély utónév). A katolikus egyház a XVII. századtól teret engedett a könnyebben ejthető „keresztény” változatnak és ezzel kissé összezavarta az öndefiníciót. Így ugyanis úgy tűnik, mintha a lényeg a „kereszten” lenne és nem az alapítón és tanain. Talán az se véletlen, hogy egyes neoprotestáns egyházak a keresztet, mint jelképet elutasítják, ugyanis szerintük ezzel túlzottan hangsúlyosan jelenik meg a szenvedés, az örömteli üzent, Jézus eljövetele helyett.
Ma már – szerintem egyedülálló módon – a magyarban a krisztuskövető felekezetek közül a görög és római katolikusok a keresztény, míg a protestáns (tehát a református azaz a kálvinista, az evangélikus azaz a lutheránus, az unitárius, stb.) egyházak a keresztyén kifejezést használják. Megjegyzem, feltehetően az ökuménia jegyében foganhatott a „keresztyény” hibridforma, mely aztán végképp összezavar mindent.
Ennyit a tényekről. Az én olvasatomban ez azonban nagyon is jól jelzi azt a kettősséget, ami a krisztushitet jellemzi akár Magyarországon, akár másutt. Merthogy a „keresztény családapa” olyanra ragadtatta magát, melyet egy igazi krisztushívő nem tehet meg: nem csak, hogy megfogant szívben a gyűlölet, hanem el is hatalmasodott rajta, sőt, nem általlott nyilvánosan is hangot adni véleményének. A hét főbűn közül így megvalósította a harag és a kevélység (a tények ismerte nélkül ítélt) tényállását.
Persze tudom, sokan és sokféleképpen magyarázzák Jézus szavait, a Bibliát, az egyház tanításait. De senki sem lesz a krisztusi tanok követője attól, hogy felcímkézi magát a kommentdobozban.
Forrás itt.
