Teológussal soha…

Ez az első mondat, ami eszembe jut a teológus kapcsolatok témájában. Ez szinte mindenki szájából elhangzik, aki már volt teológus párkapcsolatban. Természetesen Isten humora általában megengedi, hogy még e mondat elhangzása után is belekeveredjenek egy újabba.
Magam is az érintettek közé tartozom, még ha nem használtam is eddig a fenti szavakat.

Miért is olyan sajátosak a teológus kapcsolatok, miért érdemelnek egy külön cikket?

A teológusoké nagyon zárt kis mini közösség. Csak innen, Budapestről tudok kiindulni, ezért elnézést kérek a világ minden más tájáról érkező teológustól, ha számára nem ismerős a kép, amit festek.
Kezdjük talán a körülményekkel. A teológia egy nagy egyetem aprócska szakja, alig 100 fő körül mozgó létszámmal. A praktikum kedvéért minden, amire szükségünk lehet egyazon épületben található: kollégium, tantermek, könyvtár, tanulmányi osztály, büfé, konditerem� Előfordul, hogy akár egy hétig sem kell, hogy kimozduljon a diák a falak közül.
Egy teológus élete olyan kicsi élettérre és olyan kicsi közösségre korlátozódik, amely már majdnem a reality show-k egymásra kényszerített kapcsolatrendszerét idézhetik elénk. Gondoljunk csak vissza a hazánkban is népszerű műsorokra. Mindegyikben akadt egy-két fiú és lány, aki egymásra talált. Talán az ingerszegény napok miatt, talán azért, mert így maguk köré tudtak teremteni valamiféle kis szabadság-morzsát, kicsit függetlenedni attól, hogy igenis üvegketrecben élik az életüket. Talán csak a kihívások, fáradtság, idegi kimerültség következtében elszabaduló vágyak hozták őket össze.

Talán merész példa, de így tudnám egy kicsit érzékeltetni azt, ami a teológia falain belül folyik. Kicsi közösség, sok esetben fáradt idegek, rengeteg külső elvárás között. És mint ahogyan nem tudunk olyan reality-s párokról, akik ne röppentek volna szét, amikor kikerültek és “kinyílt” a világ – vagy csak a szemük -, úgy egyre kezdenek fellépni és nyilvánosságra kerülni a problémák a teológus kapcsolatokban is, amelyek a házból való kilépés idejére már általában teológus házasságokká értek. Egy torz minivalóságból kikerülve az igazira sok minden változik az emberen kívül és belül.

A tanulmányok során biztosított minden, ami közös: élmények, kihívások, témák, közösség, lelkiség. Aztán kiérve a falak közül hirtelen mindez nem biztosított, mindez már két ember fáradságos munkáján múlik: lesz-e közös programunk, élményünk, céljaink, lesz-e baráti körünk, vagy végérvényesen magunkra maradtunk? Nehezíti a helyzetet, hogy bizony-bizony sok másik fiú és lány mászkál még a teológia falain kívül. Talán olyan is, akivel több közös van bennünk, akivel könnyebben kijövünk, talán olyan is, akivel az életben ügyesebben boldogulnánk, talán olyan is, akivel jobban szeretnénk egymást. Sajnos nem egy és nem két lelkész házasság vallott kudarcot mostanában.

“Főd a fődhő'”, pap a paphó’?

Bizonyára sokan ismerik a Körhinta című ősmagyar klasszikust, amelyben elhangzik ez az ominózus mondat. Bizony, föld a földhöz házasodjék, növekedjék a gazdaság, műveljék együtt, hiszen úgyis mindketten abban nőttek fel, ahhoz értenek.
Bizony, bizony nagy igazság, ez nem csak a földműves, hanem a lelkipásztor pályán is. A karon tanulók nagy százalékának (most már biztos, hogy kíváncsiságból föl fogom mérni, hogy ne csak a levegőbe beszéljek) lelkészek a szülei, vagy lelkész az egyikük, és kántor, hittanoktató, vagy ehhez hasonló egyházi a másikuk. Esetleg a nagyszülők lelkészek, vagy épp a nagyobb testvér. Mindenesetre fehér holló az, aki nem ilyen kifejezetten egyházi családmodellben nőtt fel, és nem ezt hordozza magában mintaként. És valóban, talán az az ideális, ha mindketten a gyülekezetben szolgálnak, felosztják a feladatokat, egyikük jobban ért ehhez, a másikuk amahhoz, és kész is egy tökéletes munka- és érdekközösség.

Meg ugye kivel is házasodjék a szegény Isten báránya, a leendő templom egere? Egy barátom fogalmazta meg, hogy milyen nehéz esélyekkel is indul egy teológus ifjú. A világ elég kis százaléka protestáns – ugye tudni illik, hogy lelkésznek készülő csak protestáns vallásúval házasodhat az egyházi törvények szerint -, még kisebb százalék az, aki a mai felgyorsult sikerhajhász világban hajlandó lesz vele beköltözni egy parókiára talán valahol az ország legeldugottabb csücskében. Ki az, aki – ebben az esetben ugye nőről beszéltünk – felvállal egy olyan kapcsolatot, amelyben nagy eséllyel ő fogja eltartani a férjét, hiszen lelkésznek lenni nem éppen a legkifizetődőbb manapság. Ki az, aki világi létére fel tud vállalni egy ilyen elkötelezett, szerény, lemondásokkal járó életformát?

Egyszerű paraszti logikával érthető tehát, hogy aki csak tud, az megpróbálja felfedezni az ő élete párját még ott, ahol a legnagyobb koncentráltságban vannak jelen a lehetséges “jó feleségnek való”-k, ideális társjelöltek.

Lányok esetében erre a nagy sietségre még a biológiai óra ketyegése is rásegít, bizony, huszonéves korban már az ember szeretne biztos jövőt maga előtt látni, társat maga mellett, olyan helyzetet, amelyben nyugodt szívvel hozhat a világra utódot, új életet. Nem beszélve arról, hogy a lányok helyzete elég kényes dolog az egyházon belül. Az egyik legőszintébb – magát megnevezni nem akaró – professzorom az osztályom hölgytagjai elé állva azt mondta: magukból akkor lesz lelkész, ha elvetetik magukat eggyel. Először kedvem lett volna megsértődni, hiszen ebben valahol mélyen benne rejlik minden talentumunk, képességünk lebecsülése. Aztán kis gondolkozás után igazat kellett, hogy adjak. Fogynak a lelkészi helyek. A gyülekezetek nem tolonganak üres parókiák képeit mutogatva, hogy igen, ide vár bennünket Isten nyája. Nem beszélve arról, hogy tradicionális helyeken nem szívesen fogadnak lelkésznőt. Tehát a szolgálatunk biztos kulcsa az lehet, ha szövetségre lépünk. Csatolmány gyanánt talán tehetjük azt, amire elhívott bennünket az Úr, amire éveket készültünk.

Már annyi érvet felsoroltam a teológus kapcsolatok és házasságok mellett, mégis bennem bujkál a kérdés: mindez elég apropó egy házassághoz? Elég ok ez arra, hogy valakihez hozzá kössem életem hátralévő részét? Ez a megfelelő motiváció? Ha létrejön egy ilyen kapcsolat, meddig működik ilyen alapokon?

Kaptam rád egy igét…

Ha valaki eléd áll, és ezzel kezdi a monológját, egyértelműen azt jelenti: menekülj!
Egyértelmű, hogy igei látásmódban élő fiatalok fürkészik az Úr akaratát, hogy mégis, kit is szán nekik az ég, mi az akarat velük. Mégis miért ráz ettől a mondattól a hideg?
A barátnőm egy csinos, kedves, élénk tekintettel és kedves mosollyal megáldott lányka, hogy úgy mondjam: kutya szem, aki nem kap rajta. Nos, olyan havi rendszerességgel fordul elő, hogy valaki – akár egy vadidegen más országbeli teológus – megkeresi őt azzal, hogy kapott egy igét, amiben Isten azt mondta, hogy nekik össze kell házasodniuk. Nos, Isten nagyon kedves, hogyha az én barátnőmnek egy egész háremet szánt. Milyen érdekes, hogy a kicsit kevésbé tetszetős hölgy barátaimat nemigen jelenti ki az Úr senkinek sem�

Azt hiszem, hogy az Úr több figyelmet kér tőlünk főleg ilyen komoly ügyekben, minthogy felcsapva a Bibliánkat az első igenlő, pozitív igére gyűrűket kínáljunk a nekünk szimpatikus társjelöltnek. A szerelem, a vágyódás egymás felé épp elég rózsaszín köddel jár ahhoz, hogy szkeptikus legyek akkor, amikor mindezt Isten ellentmondást nem tűrő akaratának leplébe akarják csomagolni. Remek dolog a szerelem, még jobb, ha tényleg Isten áldása van rajta, de ennek megtapasztalásához idő, türelem, az érzések próbára tétele, és az Istennel való elfogulatlan kapcsolattartás szükségeltetik.

Természetesen mint minden szakmában, itt is megtalálható az a réteg, akik nem olyan eltökélt és hivatástudattal rendelkező tagjai a közösségnek. Akadnak olyan fiúk és lányok, akik magánéletét szemlélve az ember semmi nyomát nem fedezné fel bárminemű hitnek, keresztyén értékrendnek…
Igyekezvén félretenni minden talán saját tapasztalataim miatti szkepticizmusomat sem tudom máshogy mondani: még nagyobb bakikat követünk el a párkeresésben mi, Isten útjain bukdácsolók és akaratát keresők, mint a sokszor lebecsült és kárhoztatott “világi” ifjúság.

Nagyon sok a tabu és a “tudomást nem vevés” körülöttünk, és már lassan bennünk is. A világ sem találta még meg a biztos receptet a boldog párkapcsolat vagy házasság témájában, keresztyének életében pedig még annyival bonyolódik a helyzet, hogy nem kettő, hanem jobb esetben három személy közösségéről beszélünk. Meg tudjuk-e osztani a másikkal a hitünket? Fel merjük-e tárni saját kegyességünket, vallásgyakorlatunkat? Tudunk-e együtt Istenről beszélni, meg tudjuk-e osztani azokat az istenélményeket, amik talán a másiknak semmit nem mondanak, és nem jelentenek? Tudjuk-e kezelni azokat a helyzeteket méltósággal, amikor nem értünk egyet netán épp a mindkettőnk számára legfontosabbal: Istennel kapcsolatban. Tudjuk-e támogatni egymás hitét akkor, amikor azt meggyengülni, fogyatkozni érezzük? Érezzük-e, vagy titokban tartunk minden ilyen gyengeséget? Egy egész kosár olyan kérdés halmozódik fel hívő emberek kapcsolatrendszerében, amely nem könnyíti meg a kommunikációt, az együtt élést.

A falakon belül csupa olyan tanárunk, vezetőnk, példaképünk munkálkodik, aki távol tartja a magánéletét az olyan avatatlan szemektől, mint a mienk. (Nem is tudjuk sok esetben tanárainkról, vagy a házban hivatásukat betöltő egyházi vezetőkről, hogy egyáltalán családosak-e.) Nekünk, diákoknak mindez az adottságok miatt egyszerűen lehetetlen. Nincs zárt ajtó, nincs titok, nincs olyan, hogy “saját”, nincs magánélet. Nem tud létrejönni egészséges intimitás, külön világ két ember között. Ha pedig mégis valamilyen módon létrejön, akkor az érintett két személy teljesen kikapcsolódik a közösség életéből, egymásnak szentelve minden idejüket és figyelmüket. Ahány szerelmespár csak az eszembe jut, egyiküknél sem éreztem egészséges egyensúlyt a saját magukkal, Istennel, társukkal és a közösséggel való kapcsolatukban. A legtöbb ilyen pár megszűnik két önálló személyből állni.

Alapvető hibákat követünk el, és azt hiszem, fölösleges volna a hely adottságait, az intézmény kereteit, vagy akár az ott dolgozók felénk irányuló elvárásait okolni mindezért. A hibákat mi követjük el. A rossz lépések a mieink, és a helytelen hozzáállás is, éppúgy, mint mindezek következményei. Amint már mondtam, sem az egyházon belül, sem az egyházon kívül nem találták még fel a tökéletes szeretetkapcsolat receptjét. Azonban mégis vannak olyan alapvető erőfeszítések, amelyeket meghozhatunk. Elsősorban az Isten-ismeretünk és önismeretünk folyamatos ápolására, szinten tartására gondolok. Akkor tudok ugyanis építkezni és külső társat is bevonni – háromszögre bővíteni az egyenest -, hogyha az Istennel és önmagammal való viszonyom rendezett és aktív. Alapjában elhibázott kapcsolatok azok, amelyek azért kezdődnek, hogy én megtanuljam elfogadni saját magamat a másik által. Minden kapcsolatnak van ilyen hatása is a benne létezőkre, de ez kevés ok, kevés összetartó erő, kevés motiváció. Így is túl sok a csak úgy létrejövő kapcsolat: csak úgy, hogy ne legyek egyedül, hogy legyen kivel szórakozni, csak hogy legyen végre valaki körülöttem, aki meghallgat.

Fel kell tenni alapvető kérdéseket! Min alapul az én kapcsolatom? Kölcsönös vonzalmon és szereteten, vagy kölcsönös meghurcoltságon és fáradtságon, amiből egymás mellett keresünk kiutat? Kölcsönös öröm és egymás hitének erősítése jellemzi, vagy egymástól reméljük, hogy teljes reménytelenségünk közepette tartson bennünk meg valamiféle hitet? Mi alapján választottam éppen őt? Mivel voltam kevesebb nélküle? Látom-e a társam hibáját is, vagy teljesen idealizálom őt? Mit nyújt ő, és mit hozok én a kapcsolatunkba? Miben vagyunk erősebbek ketten, mint külön-külön? Hogyan közelítünk Isten felé? Tudok-e majd együtt élni ezzel az emberrel akkor is, amikor kifogyunk a közös tervekből, amikor túl vagyunk a közös egzisztencia megteremtésén, gyermekeink felnevelésén stb.

Legyünk merészebbek abban, hogy kérdezünk! Kérdezzünk Istentől és magunktól is! Fontos, hogy ahogyan a hitünket is újra és újra kell fogalmaznunk és megvallanunk, úgy a kapcsolatunk alapját és mibenlétét is folyamatosan figyelemmel kell kísérni. Egyszerűen tudatosabban lenni jelen. Mindez felekezettől, kegyességi formától, még egyházhoz való tartozástól függetlenül is nagyon fontos lenne minden kapcsolat számára.

Hála Istennek már Hollywood is rájött, hogy hibás család- és kapcsolatmodelleket állít az emberek elé. Búcsút mondhatunk tehát a szingli kultuszt éltető filmeknek végre valahára, mégis még sok mindent kell rendbe hozni a fejekben. Sokat jelentene, ha ebben az összezavarodott világban mi, Isten útjait keresők, teológusok és nem teológusok tudnánk felmutatni valamit, ami működik. Jó volna, ha megtalálnánk az egyensúlyt az együtt és külön, az elvont álmodozás és a szikár realitás, a kettőnk mini világa és a közösségi életünk között. Jó volna, ha éreznénk a különbséget erkölcs és prüdéria között, szabadság és szabadosság között, szeretetkészség és szeretetéhség között. Ki kell mondanunk problémákat, felszínre hozni jó példákat, és igyekezni olyan társnak lenni, amilyet magunk mellé kívánnánk.

Pete Violetta
teológus

Forrás: http://www.parokia.hu/

Advertisements

One response to “Teológussal soha…

  1. Sziasztok… most találtam rá. Ha kiteszitek, értesítsetek, és akkor mi is tallózunk talán tőletek. Bár teljesen helyesen ott a link, szóval semmi gond.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s